Tegnap ott hagytam abba, hogy elmeséltem a Méhecske Fesztivál sztoriját.
Szeretem a rendezvényeket, ha végre eljutok egy helyre.
Ilyenkor általában alkalom van beszélgetni az emberekkel, személyesen lehet megismerni a problémáikat, kívánságaikat.
Fontos kellékei vannak egy kiállításon való részvételnek, de a vásári megjelenésnek is.
Az rendben van, hogy van áru, de nem mindegy, hogyan kínálom az érdeklődőknek.
Szeretem magam olyan tárgyakkal körül venni, amikhez közöm van, amikhez több fűz, mint a “meglátni-megkívánni-kifizetni-haza vinni-letenni valahova-és kész” élménye .
Ezért gyakran olyan tárgyakat vásárolok, amin még lehet alakítani a saját ízlésem és a célnak megfelelő elképzeléseim szerint.
Most is ez történt.
Kézműves tárgyakhoz úgy gondolom, a legjobban a szintén kézműves technikával készült installálás illik.
A vesszőkosarakon nincs alakítani való, azok már megvannak jó ideje, s ott a lélek is megvan: a készítője lelke – ez teljesen rendben van.
Szeretem “felemelni” az asztal síkjából a szappanokat, s erre a kosarak nem alkalmasak. Néhány natúr fadobozkám már volt erre a célra, de nagyon sápadtnak találtam őket, és -bár már használtam őket többször is – még nem barátkoztunk össze igazán.
Ehhez kezelésbe kell őket vennem 😀
Ó, és van még egy képkeret, meg egy kisbőrönd is, el ne felejtsem…
Pár üveg akrilfestéket már hónapokkal ezelőtt megvettem, ami azért jó, mert rég elfeledtem az árukat.
Így nincs az a kényszerem, hogy kiszámoljam, mennyit költök a felkészülésre 😀 😀 😀
A “pacsmagolás” kikapcsol és feltölt – és végre tényleg az én tárgyaim lettek.
Ez nem egy nagy dolog, de nagyon jól szórakoztam, mondhatom! 😀
Íme 1-2 fotó azokról, amik eddig megvannak:
Az általam pacsmagolásnak keresztelt technika alkalmazását ennek a kiváló anyagnak az ihletésével készítettem.
És még mindig maradt tennivaló… 🙂
Vélemény, hozzászólás?